A csendet megölte a jajveszékelés. Por, és tűz felhő kovácsolt falakat körülöttünk, na meg azok körül, akik azért jöttek, hogy gyermeteg fegyverekkel megállítsanak minket. Na jó, ez kissé könnyelmű megfogalmazás, a fegyverek igenis felsérthették a pajzsunkat, a bőrünket, és nem egy kellemetlenséget tudtak okozni. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a gén-kezelt állatokat is ránk szabadítottak. Egyedül az nem fért a fejembe, hogy hogyan különböztették meg a támadókat, azaz minket, a gazdáiktól. Mindegy. Ezzel nem foglalkozhattam, ugyanis Anger felé vetődött egy hatalmas bengáli-tigris.
Feléjük ugrottam, miközben az állat hirtelen egész gerincévél hátrahajlott az erőmtől, majd hatalmas reccsenés közepette két métert zuhant, egyenest egy gépfegyveres férfinek, aki a súlytól, és a lendülettől vezérelve nekicsapódott egy oszlopnak, amiből egy tompa vasrúd állt ki. Vér fröccsent, elkaptam a tekintetem. Anger vállon fogott, és elteleportált, pont akkor, mikor a lövedékek áthatoltak volna a testünkön.
Végül egy kiálló peremrész menedékében találtuk magunkat. Végigtapogattam a testemen, de a koszon kívül nem semmi nem odavaló nem vettem észre magamon. Abban a pillanatban pofon csattant az arcomon.
-Héj Aj! Térj magadhoz, és ne érzelgősködj, küzdj a rohadt életbe, küzdj!- a rejtekhelyünk mellett, közvetlenül egy kézigránát robbant. Egyszerre hasaltunk földre, miközben védőgátat emeltem magunk köré, majd kitágítva a hatósugarát a földre terítettem a körülöttünk lévő embereket. Felpattantunk, és futásnak eredtünk. Egy két katona elé vérfagyasztó illúziót teremtettem, és minden képzelőerőmet beleölve igyekeztem halálra rémiszteni őket.
Egy váll ért a hátam vékony bőréhez, abban a pillanatban megfordultam, de Arrow homlokon csapott. Kettő, kevesebb, mint öt perc alatt. Áú.
-Bocs.-azzal a lendülettel felrántott, majd hátra lendítette a lábát, és mellbe rúgta az egyik fegyverest, aki vért köhintett fel. Arrow tényleg iszonyat erővel volt megáldva. Felém pillantott.
-Muszáj kijutnunk. Walker merre van? - megdermedten körbepillantottam. Nem volt sehol, csak a pusztítás nyomai, gócpontja foglalta el a látóterem. Hol van?
-Megkeresem!- nem habozhattam, minél előbb meg kellett találnom.
- Aj, maximum húsz perc, azután elkötünk egy katonai gépet. Nincs más választásunk, siessetek.-igaza volt. Egyetlen lehetőségünk volt, egyetlen egyszer sem hibázhattunk.
Futásnak eredtem, közben az erőm segítségével kiütöttem pár embert. Az egyik azonban mindenkinél fürgébb volt, kicselezett, és elém vágott, és felém lőtt egy egész tárat. Későn reagáltam, így pár golyó eltalált a vállamon, és a karomon. Megtántorodtam, de az adrenalin miatt a fájdalmat nem olyan letaglózó erővel éreztem, mint amire számítottam. A támadómra vetettem magam, és az ép karommal megöklöztem, de ő csak lerúgott magáról. Remek, nem szórakozhatok itt... Illúziót bocsátottam rá, így legalább hármat látott belőle, instant részegségnek se lehetett utolsó a látvány. Miközben magában hadonászott megfogtam egy lángolóvégű farudat, és a lapockájára mért ütéssel ártalmatlanná, mi több majdnem rostonsülté tettem. Tovább iramodtam. A szememmel az albínó fiút keresve, akiért aggódtam. A fájdalom hirtelen nyílalt bele a vállamba, és szánkázott végig az ujjaimig. Enyhén megszédültem, de nem álltam meg, most nem. Azonban a ledőlt oszlopárnyékába suhantam, szinte észrevétlenül. Elindultam felfelé, oda, ahol a laboratórium volt, oda, ahol első nap megtudtam, hogy talán rajtam fog ez az egész ügy csattanni. Pajzsot vontam magam köré, úgy léptem fel a legutolsó lépcsőfokon. James várt rám, az eszméletlen Walker társaságában, így nem gondolkoztam cselekedtem. Egy sor lombikot repítettem felé, amit ő játszi könnyedséggel elhárított. Gén kezelt, csak úgy, mint mi.
-Szépen megadod magad kislány, vagy a barátod fejét, már csak nyak nélkül láthatod viszont.-vicsorgott, mint egy állat. Ha habzott volna a szája, megkockáztattam volna azt is, hogy megveszett, de tudtam, hogy ez az ember ilyen. A hatalom, és a vér éltette. Szörnyeteg volt.
-Jobb ötletem van-szorongattam a vállam, miközben pimasz vigyort erőltettem az arcomra, miközben a torkom könnyek marták, szinte hólyagosra.-Megölöm magát, és kézen fogva megyünk el a társammal együtt.- James felém lendült, én az asztalra ugrottam, felkapva egy fecskendőt, amiben ahhoz hasonló anyag volt, amivel régen kezeltek. Ahogy a férfi a lábamhoz akart nyúlni, félre ugrott, de későn, elhasaltam az asztalon, az ampulla kiesett a kezemből, és elcsúszott, tőlem legalább egy méterre. Megfordultam, és arcon rúgtam a pszichopatát, aki az orrát markolászva elengedett. Elrugaszkodtam az asztal felületétől, egyenest a injekció felé, amit azzal a lendülettel beadtam magamnak.
Sziasztok!
Nincs sok időm sokat írni, és amúgy sem vagyok túl jó lelki állapotba. Szeretlek titeket, és remélem tetszik a rész. Pá♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése