Még mielőtt belevetném magam a dolgok közepébe, és elkezdenék a fellegekben járni, szeretném megköszönni, hogy ennyien olvassátok a blogom, 1602, szinte fejedelmi szám. Ez ad célt, ez az ami mozgatja bennem a fantáziát, és ösztökél. Köszönöm nektek! Na, de hölgyeim és uraim, elég az érzelgősségből, úgy is lesz benne még bőven részünk!:)
Ahogy már utaltam a címben is, a szavakról lesz szó, azokról a kis momentumokról, amik néhány ember számára, olyan keveset jelentenek, és emiatt meglehetősen felelőtlenül is használják. Nekem, mint kezdő "írónak", bár még nem tudom, hogy nevezhetem-e magam annak, fontos szerepet játszanak az életemben. Kitöltik a bennem lappangó űrt, és formát adnak a gondolataimnak, és ez csodálatos. Pontosabban, csodálatos addig, míg fegyvernek nem használjuk őket. Mert mily meglepő, a szavak rombolni, sebezni is tudnak. Már ha csak abba gondolunk bele, hogy van, aki nem fizikailag bántja a másikat, hanem érzelmileg, az is olyan komoly dolgokat érhet el a másikban, amiket talán ép ésszel fel sem lehet fogni. Bevallom, ez ijesztő. Talán néhe jobban is fáj, mint maga a fizikai bántalmazás, talán megalázóbb, talán még annyit sem tehetünk ennek megakadályozásáért, mint drága "testvérét". Régebben, mikor még csak verseket írtam, és halvány lila gőzöm se volt a regény, novella írás mikéntjéről, akkor én sem gondoltam volna, hogy a kimondott, vagy kimondatlan szavaknak mennyi jelentősége van. Szavak? Szépek, és ha rímelnek még jól is hangzanak!-ennyit gondoltam, se többet, se kevesebbet. Most viszont tudom, hogy mennyire jól esik egy elismerő dicséret, vagy mennyire meg tud bántani egy-egy nem megfelelő megjegyzés, amit én magam nem érzek igazságosnak. Mivel tudom, hogy én hogy viseltetek a szavak iránt, én is igyekszem úgy válogatni azokat, hogy inkább építsenek, mintsem romboljanak. Ezért szeretek írni. Olyan mélységekbe lehet ez által lenyúlni, olyan többletet lehet egy léleknek adni, ami nem csak nekem jó, hanem annak is, aki kapja. Ezzel azonban hatalmas felelősség is jár.
Gondolom ti is éreztétek már a pillangókat a hasatokban, mikor azt mondták nektek "Szeretlek", vagy mennyire remegtetek a tehetetlen dühtől, mikor azt vágták a fejetekhez, hogy "Utállak, ez meg ez a bajom veled"... éreztétek a bőrötökön, magatokban ezeknek az apró kis "semmiségek" erejét.
Igazából ennyi lett volna, amit megakartam osztani veletek, ezek a dolgok fogalmazódtak bennem.Egy magyar számmal búcsúznék tőletek, hallgassátok szeretettel.♥
http://www.youtube.com/watch?v=VBZDX2KZTKI
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése