12. Harc a végsőkig

 A fájdalom lángoló förgetegként borította el az elmém. A karomban lévő halványkék erek lüktettek, szinte darabjaikra robbantak, az egész kezem halványkék véraláfutás volt. Összeszorítottam a fogaimat, a végtelen fájdalmon kívül semmit nem éreztem, maximum annyit, ahogy elborult az agyam. Az egész világ zöldes színékben pompázott, elmosódva láttam a körvonalakat, így James-t is, aki nem volt rest kihasználni a pillanatnyi fölényeit. Igen, csak pillanatnyit, ugyanis a következő percben az erőm kétszeresére növekedett, mi több plusz képességek birtokába jutottam, amiket csak bal kézzel tudtam alkalmazni. Francba! Nyakon ragadott, és a föld felé másfél méterrel emelt. A tüdőmre gúzsként telepedő légszomj azonnal megtette a hatását, megszédültem, de nem annyira, hogy eszméletemet veszítsem. Fellendítettem a lábam, és mellkason rúgtam a férfit, aki ezért elengedett, de lazsálni nem engedett. Felém lendítette ökleit, amit bal kézzel egyszerűen hárítottam, majd telekinézéssel  arrébb repítettem, majdhogynem falra kentem.
 Nem habozhattam, nem lehettem vajszívű, szinte még égett az arcomon az Anger által adott "lelkesítő" pofon. Jameshez futottam, miközben illúzióba burkolódzva igyekeztem elvonni a figyelmét a valós önmagamról, nos, nem dőlt be. Sasszemével kiszúrt engem, és nem sajnált egy bal horgossal üdvözölni. Mikor végig csúsztam a földön a törött lombikok között, kajánul felröhögött.
-Hősnek hiszed magad, miközben egy gyerek vagy. Mit gondolsz? Ez egy felnőtt világ, aljasnak, hataloméhesnek kell lenned, különben úgy fogsz járni, mint az idióta öcsém Brain. Gyermek vagy, egy játékszer a markomban, amit most atomjaira fogok morzsolni. Ne aggódj, a szertől meg se fogod érezni... azt hiszem.- csak úgy, mint a mondandója elején most is felnevetett. Elegem volt, a bal kezem telement üvegszilánkkal, lassacskán csöpögött belőle a vér, de a jobb oldalam még abszolút használható volt. Felugrottam, és a támadóm felé rontottam. Az meglepődve konstatálta, hogy még fürge, és eleven vagyok. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel, megragadt a hajamnál fogva, a földre dobott, végül a bal karom következett a sorba. Próbáltam pajzsot vonni magam köré, de ilyen közelről nem ment, nem volt hatása.
- Tudod, azért voltál olyan fontos számunkra, mert a véredből elő lehet állítani az ellenszert. Sajnálatos a halálod, de ha lázadni akartál, akkor bűnhődj is.-csavart egyet a karomon, aminek következménye egy fájdalmasnak hallatszó roppanás volt. A csontjaim. Ahogy markolászott, a bőrömbe nyomta a szilánkokat, majd csavart még egyet, és még egyet. Felüvöltöttem. Katarzis, ébenfekete, sötét fájdalom szállt rám. Alattam tócsába gyűlt össze a belőlem folyóként ömlő vér. A hátam ívben megfeszült, mikor felrántott az a szadista állat, aki a világ urának képzelte magát. Szemen köptem.
-Mondd ki, hogy sajnálod!
-Dögölj meg!-ugattam szinte. A hangom sem találtam. Elvesztettem önmagam, elvesztettem azt a keveset is amim volt. Talán elbuktam...- Gyerek vagyok, egy kis semmi, de én fogom a halálod okozni.
-Szánalmas vagy... egy kis senki, igazad van, nem vagy több!
 Abban a pillanatban James megvonaglott, majd rám okádott egy litervért. Elernyedtek a tagjai, kicsúsztam a szorításából, de nem tudtam megtartani magam, elestem. James meg rám. A Doktor nő állt előttem, mellette Mr. Brain támaszkodott egy asztalnak. Hasán egy hatalmas vér paca virított, álláról is az csöpögött le. A nő lehúzta rólam a Jamesből megmaradt üres hullát, elérte a szellemi szintjét. Felsegített, de felkiáltottam a fájdalomtól. A karom, mintha csak hegyes tűk közé lett volna helyezve, amik ezer fokon izzottak. Megőrültem tőle.
-Vágják le, az istenért! Vágják le!-ordítottam. Ekkor Walker mellém lépett, arcát ezernyi seb tarkította, de ő csak engem figyelt, meg a sérülésem. Megrázta fejét, majd a karomra tette a kezét. Ettől is szinte megpusztultam.
-Nyugalom, nem fog fájni.-az ujjai játszid könnyedséggel hasítottak át a bőrömön, a csontomon. Könnyek gyűltek a szemembe. Igaza volt, ez nem fájt... de a tudat, hogy elvesztem az egyik testrészem, felért ezzel. Zokogtam.
-Kész.-nem tudtam szólni. Nem tudtam semmit sem csinálni. A Doktor nőt néztem, a névjegy tábláját. Viola Smith. Aztán Mr. Brain-t, aki egy lombikot szorongatott.
-Ez az ellenszer, mikor betértél a motelbe, és elájultál, akkor vettem tőled vért. Viola állította elő. Meggyógyulhattok.-A férfi szaggatottan lélegzett, a végét járta.Walker elvette tőle a gyógyszert, és megköszönte.
-Magukkal mi lesz?-kérdezte.
-Felrobbantjuk a kócerájt. Menjetek.- mondta Viola, mire Walker a karjaiba kapott, és lefutott velem a lépcsőn, át a csatatéren a pajzsunkba burkolva. Nem állítottak meg, ugyanis szinte mindenki halálos sérülést kapott.
-A helikopterekhez!-suttogtam, de neki ennyi is elég volt. A jajkiáltásokon át is hallatszott a jármű rotorjainak zaja, Anger és Arrow vártak ránk. Beestünk az utastérbe, és már szálltunk is fel, el ettől a helytől, ami másodpercekkel ezután felrobbant.

Öt évvel később
  Lassan diktáltam a sorokat, azért hogy Walker minél pontosabban le tudja írni azt, majd figyeltem, amint a fiú gyorsan, és ruganyosan mozgatja ujjait a billentyűzeten. Arcélei feszesek voltak, barna haja kócos volt, és tudtam, hogy még nem is reggelizett. Pontosítok. Felkeltettem, mert ihletem támadt, ő pedig szó nélkül felöltözött, és ásítva a számítógép elé ült, bevetésre készen.
 Ez volt a történetünk. Ez mind megtörtént, olyan célok érdekében, amik elpusztíthatták volna a világot. Minket, árvákat akartak felhasználni, büntetlenül. Irányítani akartak minket, gyilkolni akartak tanítani.
Jamesnek igaza volt. Akkor még gyerekek voltunk, játékszerek, és talán nem tudtuk elképzelni, hogy a felnőtt világ rejt még egyet, s mást. Hősnek hittük magunkat, hittünk abban, hogy hősök vagyunk, sőt ténylegesen azokká is váltunk, ugyanis James maga volt a bűn, a fertő, a gonosz. Ő volt az, aki hősökké tett minket. Ez azonban elmúlt, és fájdalmas sebeket hagyott mindannyiunkon.
-Leírtam Aj, mi jön? -felálltam, és mellé léptem. Az ép kezemmel megfogtam a vállát, mire rám nézett azokkal a világos kék szemekkel, amiket annyira szerettem. Béke áradt szét bennem. "Végül is minden rosszban van valami jó. Nem?" gondoltam. Anger és Arrow összeköltöztek, csakúgy mint Walker és én. Család lettünk.
-Angerék mindjárt itt lesznek, és már vagy három órája írsz, hagyd abba.-a szavaim hatására nagyot sóhajtott, majd mentett egyet a dokumentumon, és kikapcsolta a gépet.
- De már nem kell sok, a kiadó azt mondta, hogy jövőhétre várja a könyved, addigra be kell fejeznünk.-elmosolyodtam. Úgy éreztem sosem mosolyogtam ennyit azelőtt mielőtt megismertem őt. Megpuszilta a csonkolt oldalam.
-Tudom, de most az, hogy a társainkkal legyünk fontosabb. Fontosabb, talán mindennél.
Ahogy kimondtam csöngettek.
 Walker átkarolta az oldalam, az ajtóhoz sétálva kitártuk azt. Anger a karjában egy csöppnyi kis emberrel, hatalmas mosollyal köszöntött minket, majd átadva Arrownak a kisbabát szorosan megölelt minket.

 Sziasztok!
Úristen, igen, jól látjátok itt a vége! Köszönöm nektek, hogy végig követtétek Aj-ék történetet, remélem megszerettétek ezeket a karaktereket, és tetszett nektek ez a szinte idillikus befejezés. Tudom, tudom, de azért örülnék pár sor kritikának, jónak-rossznak. Ugyanis ennél sokkal jobb történetekkel szeretnélek titeket megajándékozni, ugyanis azt ne felejtsétek el, hogy egy író, még ha olyan kezdő is mint én, nektek ír.
Kivételesen egy Red számmal búcsúzom, hallgassátok szeretettel!

http://www.youtube.com/watch?v=MOoJ-_z5zjI