A nyakláncomat figyeltem. Már régebben is feltűnt, hogy furcsa feliratok sorakoznak rajta, körbe-körbe. Az ezüstbe foglalt ónixkövek sejtelmesen csillantak meg a fényben, majd megnyomtam az oldalán lévő apró kis pöcköt, így a teteje felpattant. Egy pillanatra megdöbbentem... Hogy lehetettem olyan figyelmetlen, és ostoba, hogy nem vettem észre ezt?-szidtam magam teljesen jogosan. A medál egy papír darabot rejtett, amit óvatosan kivettem, és széthajtottam. Gyönyörű, kecses és lendületes betűk sorakoztak rajta, amik szinte életre keltek a már sárgulni kezdő papíron.
"Rosie,rengeteg dolgot kell megtanulnod az erőddel, és a képességeiddel kapcsolatban. Olyan mágia lobog a bensődben, amitől a Tanács évszázadok óta retteg, az apádat ők fizették le, hogy ne tudjanak kitaníttatni, hogy ne tudj túl nőni rajtuk. Amikor megláttalak az intézetbe -tudom, hogy te erre nem emlékszel-, de már akkor tudtam, hogy nem mindennapi erő birtokában vagy. Kérlek, engedd meg, hogy az unokám segítsen neked, ne félj tőle kérdezni, és remélem nem fogjátok marni egymás idegeit, hisz olyan hasonlóak vagytok. Elizabeth."
Levegő után kapkodtam, egy pillanat alatt megfordult velem a világ, és nem azt mondom hogy a levél önmagában nem kavart fel, de az hogy az APÁM, szabályosan eladott, az hatalmas csalódással, kétséggel, gyűlölettel töltött meg. Kavarogtam bennem az érzések, annyira feszítették a bőröm, hogy azt hittem cafatjaimra szakadok, nem bosszút akartam... ugyan dehogy! Egyszerűen, valami logikus magyarázatot szerettem volna... valami kézzel foghatóbbat annál, hogy "különleges" vagyok... ugyanis ez számomra nem volt jó indok.
Feltéptem a sátor cipzárját, mire Smash felugrott a fa árnyékából, talán egy másodpercig el is vigyorodott, de mikor meglátta az arcom, mellém sietett és megölelt. Annyira csodálkoztam, és annyira elragadott az illata, hogy szólni se bírtam.
-Nyugi Rose, nincs semmi baj... mondd el, beszél ki magadból.-furcsán kedves volt, csak Elizabeth néni tudott így megvigasztalni, csitítani a lelkembe dúló vihart. Eltoltam magamból, és az ökölbe szorított kezemből a mellkasához nyomtam a cetlit. Vártam, amíg elolvassa, addig, észrevétlenül letöröltem a könnyeimet, nem szerettem volna előtte sírni. Az arca dühbe fordult, szemei rám villantak.
-Az apád egy féreg, már bocs.-szegezte nekem kegyetlenül. Igaza volt, bár a lelkem legmélyén szerettem volna ez ellen felszólalni, de felesleges lett volna, a tények mit sem változnának.
-Tudom.-bólintottam. Kétségbeestem. Akkor innen hová menjünk? Mit tegyünk? A tanács mit tenne, ha megtalálna minket? Miért lennék különleges? És miért Elizabeth néni, és Smash segít? Beletúrtam a hajamba, annyi kérdőjel volt a hatalmas kétségben, hogy szinte megfulladtam, csak egy bolya tartott a víz felszínén... csak egy, ami éppolyan instabil volt, mint én.
Helloszia Mindenki!:) Lassan telnek a napok, és már jó lenne, ha a tavaszi napsugarak simogatnának, ti nem így érzitek? És amint látjátok itt egy újabb rész, nem túl izgalmas, de szeretek ilyen részeket írni. Remélem azért nektek is elnyeri a tetszéseteket. Végezetül, egy Punnany Massif számmal búcsúznék, ami annyi pozitív energiát sugall az emberekbe, amire manapság mindenkinek szüksége van.:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése