Alig kaptam levegőt, a szívem olyan hevesen dobogott a mellkasomban, hogy minden vágyam volt megszabadulni ettől a tehertől, ami összezavarta a gondolataimat, ami félelmet csepegtetett minden pillanatban. Egyedül egy szűk sikátorban, nyomomban három kiképzett bérgyilkossal... esélyem se volt. Ha elrejtőznék, megtalálnának, ha tovább futok, kimerülök, és nem lesz lehetőségem a védekezésre. Milliónyi gondolat cikázott az agyamba, de mindnek egy volt a vége, az hogy elkapnak, és ha szerencsém van, csak kitoloncolnak, de ez egyáltalán nem volt valószínű. Sőt, ez volt a legkilátástalanabb.
A nyakamba függő medálra csúszott a kezem, és olyan görcsösen szorítottam, mintha az életem függött volna tőle. Eszembe jutott Elizabeth néni háza, a hatalmas földdel, ahol gyerekként olyan sokat lovagoltam, a szürke lovamon, Gabrielen. Mennyire jó volt a néni hatalmas szoknyához simulni, mikor este a hideg verejtéktől átfagyva, sikítva keltem fel a rémálomból, ami már harmadik napja gyötört. Elizabeth néni, mindig sietett hozzám, amint meghallotta, hogy felriadtam, nem törődött azzal, hogy mennyire fáradt, végig simított az arcomon, és a békés barna szemei olyan szeretet sugároztak, amit otthon, apámtól, sose kaptam meg. Most is ott akartam lenni vele, hogy megnyugtasson ez is egy álom, de az oldalamban érződő szúrás emlékeztetett rá, hogy ez a valóság, ahol a néni kedvessége nem tudott volna megóvni akkor sem ha élne.
- Istenem, csak sikerüljön.- mormoltam magamnak. Még erősebben koncentráltam, a kis házra, a kandallóra, ahol a néni mesélt nekem, az ebédlőre, ahol reggeliztünk... aztán minden elsötétült. Olyan volt, mintha a belső szerveim kiakartam volna szakadni belőle, minthogyha egy fekete lyuk akart volna magába olvasztani, a karjaim megnyúltak, mintha egy pontba akart volna sűrűsödni a testem, de egyáltalán nem fájt, csak ijesztő volt. Abban a pillanatban hatalmas puffanással, és egy még hatalmasabb jajkiáltással , megérkeztem. Gyorsan végig futtattam a pillantásom a berendezéseken, a kandallóban pislákolt a tűz, a falakon lévő régi képek eltűntek, helyükön festmények függtek. A meleg kalács illata már csak emlék volt, csak doh szag terjengett a levegőben.
Felálltam és leporoltam a ruhám, a hajam az izzadság miatt a nyakamra, és a halántékomra tapadt, szinte megfojtott. Végigvezettem az ujjamat az étkező asztalon, és elmosolyodtam, még mindig tölgy. Ekkor, mint egy villámcsapásként jutott eszembe, hogyha ég a tűz, akkor...
Ajtó nyikordulást hallottam, benyitottam a kamrába, és felmásztam az ajtó feletti részbe, amit Elizabeth néni, mindig a befőtteknek tartott fent. Attól tartottam, hogy csövörből vödörbe kerültem, és hogy itt most zsákutcába szorultam, hisz még a nyakláncomat se használhatom, mert az erőm csak egy-egy utazást enged, különben benn ragadhatok a térben... ami minden csak nem kellemes. Rengeteg újonc varázsló járt már így, akiknek csillapíthatatlan volt a tudás vágyuk, aztán sose kerültek elő.
A lépések egyre inkább közeledtek, míg meg nem láttam, hogy az ajtó kinyílik, visszafojtott lélegzettel vártam, hogy lebukjak, vagy megmeneküljek. Próbáltam a legkisebbre összehúzni magam, amennyire csak tőlem telt, de ez szinte lehetetlennek bizonyult a magas termetemmel.
Egy férfi lépett be, körbe tekintett, és mikor nem látott semmit kiment, ahogy a lépések zaja távolodott úgy, nyugodtam meg én is. Vártam legalább félórát, hogy biztos lehessek abban, hogy már senki se figyeli azt, hogy a behatoló, hol bujkálhat. Halkan leereszkedtem, és még annál is óvatosabban kinyitottam az ajtót, nagy szerencsémre, a ház mostani tulajdonosa rendesen olajozhatta a pilléreket, mert nem nyikorogtak. A bejárathoz lopóztam, és a terveimben az szerepelt, hogy elviszek valami használható menekülési eszközt. Kinyitottam a láncom, és kiesett belőle a ház kulcsa, behelyeztem a zárba, és fellélegeztem, mikor kattant egyet, nem cserélték ki.
Az éjszakai levegő hűvös szellője belekapott a hajamba, és végig cirógatta az arcomat. Azt hiszem, ez a szabadság... milyen jó is az intézetben eltöltött idő után. Mennyivel szebben ragyognak itt a csillagok, mint a rácsos ablakon keresztül. Látszott a Sarkcsillag, a Göncölszekér, és a Tejút... szinte ámultan bámultam, a feketeséget.
Hirtelenen összerezzentem, mikor egy cica simult a lábamhoz. Emlékeztetett a feladatomra. A pajtába futottam, ahol két ló is volt, az egyik nagyon is hasonlított Gabrielre. Megsimogattam a fejét, ezért hálásan hozzám dörgölőzött.
- Gabriel...- suttogtam, mivel teljesen biztos voltam benne, hogy ő az. Ő, az én szeretett lovam. Utáltam nyereg nélkül megülni bármilyen lovat is, de az hogy őt elviszem, már így is elég nagy lopásnak fog számítani, a felszerelést, már nem akartam magammal vinni.
Egy kéz fogta be a számat, mire elkerekedett a szemem, és vadul kapálódzni kezdtem, a karomat hátra fogták, így csak a lábam maradt az egyetlen használható fegyverem. A lovak megbokrosodtak, és két lábra állva próbálták védeni magukat. A másik ló, pont felénk rúgott, de az idegen félre rántott, be a sarokba.
- Ne kiálts, ne mozdulj, és csak akkor beszélj ha kérdezek.- utasított, amitől harag kezdett fortyogni bennem. Ne mondja meg mit csináljak! Levette rólam a kezét és elengedett, mire rávetettem magam, de nem is volt nagyon esélyem, hisz azonnal maga alá gyűrt. Egy nagyjából velem egykorú srác volt, keveset láttam belőle, de azt igen, hogy a kék szemei kirikítottam a fekete hajzuhatag alól. Egy sebhelyre emlékeztető heg húzódott végig a jobb szeme mellett, mint Elizabeth néninek.Ő a mellkasomon függő medált figyelte, amit a nénitől kaptam. Mindkettőnk arcáról szinte üvöltött a döbbenet.
- Te meg ki a franc vagy?- kérdeztük egyszerre.
Nos, sziasztok, mint látjátok elkezdtem egy történetet, remélem tetszeni fog, és kíváncsiak vagytok a folytatására. Búcsúzóul egy 30 seconds to mars számmal kedveskednék nektek: ♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése