Csak bámultam a fölém tornyosuló fiút, ő pedig ugyanolyan gyanúval méregetett engem. Amióta az eszemet tudtam, egyedül Elizabeth néniben bíztam meg, azonban rajta kívül senki sem törte át az általam felépített falat. Az intézetben is volt egy szerepem, egy szerep, amelyhez a szökésem pillanatáig makacsul ragaszkodtam. Senkivel nem beszéltem, de ha beszéltem is az csak az engem ért sértésekre volt egy-egy epés válasz. Sose hagytam magam, és ezért rengetegszer meg is vertek, már ha hagytam volna magam. Annak ellenére, hogy hétéves koromig apám, és az ő általa mellém rendelt dajka "nevelt", sikerült eléggé önellátóvá, és harciassá válnom. Amikor elszöktem, több gyerek is próbált megakadályozni, de szerencsémre, kómás állapotuktól fogva, nem voltak elég fürgék hozzám képest.
Ellöktem magamtól a srácot, aki végre csak ült velem szemben.
- Ki volt az a férfi bent? - kérdeztem. Biztos voltam benne, hogy ha az apja lett volna nem engedte volna ki, egy vadidegen emberhez, akinél kitudja, lehet hogy fegyver is akad. Szóval felhúztam a szemöldököm, hogy nyomatékosítsam a kérdésem, és alig észrevehetően hátra húzódtam, kezemmel a szalmát markolászva.
A fiú elvigyorodott.
- Én voltam.- biztos arra számított, hogy leesik az állam, és nagy ámulatomban, azt fogom kérdezni, hogy ez hogy lehet, pedig egy egyszerű öregedő bűbájt bocsátott magára, amit, mivel sötét volt, nem bírtam észrevenni. Mellesleg, szégyen ide, szégyen oda, boszorkány létemre, alkalmazni se tudtam, mert az intézetben a "normális" gyerekek között tilos volt bármilyen átkot, bűbájt használnom, és mivel apám is cseszett megtanítani, még csak elvétve se gyakorolhattam. Így eléggé kellemetlenül éreztem magam a metsző csöndben. Fájt belegondolnom, hogy tizenhét éves korom ellenére, még mindig hasztalan, és nagyon is sebezhető vagyok a fajtám számára. Nagyon is? Ez kicsit elhamarkodottan gondoltam... sokkal nagyobb egységet akartam mondani, igazából, csak tehernek számítottam. Apámnak is. Sosem volt közvetlen velem, pedig a lánya vagyok/voltam, de anya halála után egyszerűen levegőnek nézett, teher voltam, aminek nem látta értelmét. Kezelhetetlennek bizonyult az erőm, így korlátozásképpen elbarikádozott a valóságtól, és egy idegen, rideg helyre küldött... Mintaapa, mondhatom.
A fiú a mellkasom felé bökött.
- Az ott, a nagymamám lánca... hogy került hozzád?- kérdezte, enyhe indulattal az arcán, amitől egy ránc futott végig a homlokán. Megmarkoltam a láncot, szóval ez a fiú a néni unokája... sosem láttam még, pedig rengeteg nyarat töltöttem itt, mikor a varázserőm olyan kibontakozni vágyó volt, hogy nem lehettek biztosak abban az ápolónők, hogy veszélytelen vagyok a többiekre nézve.
- Mondjuk úgy, hogy a néni szinte nekem is nagymamám volt, így mikor, az utolsó nyaramat töltöttem itt, nekem adta, hogy emlékezzek rá. Hogy mindig velem legyen.- mondtam. Igaz, hogy a teljes igazsághoz, az is hozzátartozott, hogy a néni is a fajtánkhoz tartozott, és mikor elbúcsúztunk azt mondta, hogyha bármi baj történne, akkor gondoljak erre a helyre, a medál, pedig segíteni fog ebben. És igen mikor szorult a hurok a nyakam körül, megfogadtam a szívbéli jó tanácsot, és szabályosan az unokája ölébe pottyantam.
- Valaki követett? - a kérdései záporozni kezdtek, és a magabiztosságomat azonnal a földig tiporta.- A Szakasz volt a nyomodban? Boszorkány vagy igaz? Mi a neved? Mégis hová készültél?
Befogtam a száját. Zúgott a fejem a gyanakvásából.
- Ha tőled akarnék valamit, már elvettem volna, ne izgulj, veled semmi dolgom nincs. Elakartam vinni egy lovat, hogy elmenekülhessek és igen,követett három bérgyilkos, és szerintem a Tanács nem sokára rám küldi a Szakaszt, tudod egy kezelhetetlen boszorka szabadlábon nem éppen a legjobb reklám.- feltápászkodtam, és leporoltam a ruhám, ezen az estén már másodjára.
- Neked nincsenek kérdéseid?- kérdezte kerek kék szemeivel.
- Miért lennének? Minél gyorsabban elköszönünk egymástól, annál kevesebb gondot okozunk egymásnak!-vágtam rá, mire látszott rajta, hogy gondolkodóba esett. Nem tudom, min kezdett el így elmélkedni, de nem vártam a parancsszavára, megfogtam a nyerget, és feltettem Gabrielre, mire felszisszent.
- Gabrielt akarod magaddal vinni?- bólintottam, háttal állva neki. A gyanún beigazolódott, ő volt az én szeretett lovam. Felnyergeltem, és már ültem volna rá, mikor a srác megfogta a karom. Szinte egy szempillantás alatt kicsusszantam az érintéséből. Egyáltalán nem bíztam benne, és ahogy elnéztem, komoly tapasztalatai lehettek a varázslás terén, így még az érintését is veszéllyel fűszerezett bizonytalansággal vártam.
- Veled tartok, csak berohanok, és hozok sátrat, meg még pár fontos dolgot rendben? Ez lenne az első hely, ahol keresnének, így akár akarod, akár nem veszélybe sodortál. Mindkettőnknek így biztonságosabb.- elakadt a lélegzetem, és tíz másodpercig pislogni se mertem. A srác befutott a házba, és magamra hagyott a pajtába. A szavai komoly gondot jelentettek nekem, hisz nem akartam senkit belekeverni abba, amiből, nekem egyedül kellett kimásznom, különösen, őt, ezt az arrogáns... pukkancsot!
"Mindkettőnknek így biztonságosabb"-játszottam vissza a szavait, és magamban meg is vétóztam őket. Nem, ez mindkettőnknek csak nyűgöt, és menekülést jelent, amire talán még én sem készültem fel. Felültem a lóra, és elindultam, de a pajta bejáratánál egy pajzsba ütköztem. Felszisszentem, egy Lezáró. A legerősebb hátráltató varázs, elismerősen elvigyorodtam, a srác nem kispályás. Mivel nem tudtam hatástalanító átkot, elképzeltem, ahogy egy kőfalat darabjaira zúzok. Egyre jobban koncentráltam az ütéseim által okozott repedésekre, amik egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, természetesen ezzel gyengítve a falat. Végül darabjaira tőrt, és utamra indulhattam.
Azonnal heves vágtába kezdtem, láttam ahogy a csillagokat borús, fekete felhők fonják ölelésükbe, így éppen hogy láttam valamit az útból. A hideg, vihart ígérő szél belekapott a hajamba, és a fogaim össze-összekoccantak, sose szerettem a hideget, és most bármit megadtam volna azért, hogy egy olyan varázslat birtokába lehessek, ami felmelegíti az embert. Megpaskoltam Gabriel hátát, és élveztem, azt hogy végre határok nélkül bármit megtehetek. Jó, bevallom, a határok nélküli rész túlzás volt, még számomra is. Felnevettem, mire egy villám csapott egy fába, ami pontosan előttünk dőlt az útra, de nem torpantam meg, Gabriel, nevéhez méltón, arkangyal módjára suhant át az ágak felett. Ám, egyszer csak, mikor pataái a földet érték, megfagyott, velem együtt.
A lelki szemeimet kezdtem fogatni, hisz tudtam ez egy Bénítás. A srác mellénk ért, haja összekuszálódott, és szaporán vette a levegőt, tényleg komolyan gondolta, amit mondott.
- Ne merészelj megszökni előlem!-villantotta rám haragos tenger szemeit, majd elmormolt valamit az orra alatt és kiolvasztott.
- Megmondtam, hogy semmi közöm sincs hozzád!-förmedtem rá azonnal,amint beszélni tudtam.
- Igenis van! A nagymamám nem bocsátaná meg, ha magadra hagynálak, és kész.- ügetésbe kezdett, várva, hogy kövessem, de én csak álltam, és bámultam dühtől tajtékzóan rá.- Gyere már.. tábort verünk! - kiáltott vissza, mire mellé vágtáztam.
- Megtudom magam védeni, semmi szükségem nincs rád.- kiabáltam túl a mennydörgést. Heves vihar tombolt, csak úgy mint bennem, mintha a természet a hangulatomnak megfelelően választott volna hátteret.
Az eső vadul verdesni kezdte az aszály sújtotta földet, több napja nem is eshetett.
- Nekem nem úgy tűnik, nem tudom, hogy de áttörtél a Lezárón, pedig tisztán érzem, hogy semmi tapasztalattal rendelkezel, ostobaság lenne nem elfogadni a segítségem.-üvöltött vissza. Sikerült kihoznia a sodromból, és sikerült elérnie, hogy ismeretlenből az egyik leggyűlöltebb emberré váljon elő, mondjuk én se lehetett fényesebb helyzetben nála.
Rendben-gondoltam, és még vadabbul hajtani kezdtem a lovat. Hosszú hajam a nyakamra, és a hátamra tapadt. Megfelelő helyet kerestem a táborveréshez, amit tíz perc után meg is találtam. Leszálltam Gabrielről, és elégedetten megveregettem az orrát. Kárörvendően pillantottam a fiúra, akit sikeresen magam mögé utasítottam.
Ő is leszállt a fekete lováról, és megdörzsölgette annak hátát, majd dicsérő szavakat súgott a fülébe.Végül levette a nyeregről az összecsavart sátort, és elkezdte felállítani. Dideregve egyik lábamról a másikra ácsingózva, megpróbálkoztam a lehetetlennek tűnő száraz tűzifa kereséssel, ami nem sikerült. Csalódottan mentem vissza, a még mindig névtelenségbe forduló, számomra még mindig idegen sráchoz, aki készen várt rám.
Elismerően bólintottam, ezzel próbálva elviselhetővé tenni az együtt töltött időt.
Bemásztam a sátor védelmébe, ahol tűz hiányában is isteni meleg volt.
- Ez is varázslat ugye?-kérdeztem a legszelídebb hangomon, mire elvigyorodva bólintott. Ismét dörrent egyet, a vihar nem akart halkulni. Összehúztam magam, és éreztem, ahogy a pórusaim felengednek.
- Nem válaszoltál egy kérdésemre, és ezt nem szeretem.-mondta maga elé nézve, majd hirtelen rám emelte kék szemeit, amikben halvány felcsillant arrogancia társult egy csepp hetykeséggel.
- Rosary.- motyogtam, mert utáltam a nevem minden egyes betűjét.- A tiéd?
-Smash.- suttogta ő is.- Örvendek a balszerencsének Rose.
Elmosolyodtam, egyetlen pozitívuma van neki is, nem szólít a rendes nevemen.
Nem tudom, nektek tetszik-e, de azt hiszem, én nagyon is szeretem ezt a kis novellát, talán majd egyszer regényt, írni. Remélem előbb utóbb ti is megszokjátok a furcsa fogalmazási stílusom. És most egy Linkin Park számmal búcsúzom, akik mindig hatalmas löketet adnak, ha írnom kell.:D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése